úgy döntöttem felrakom két művem annak a nulla embernek aki a blogomat olvassa. nembaj jó lesz az dísznek... az egyik egy vers, ami csak Márk kedvéért kerül fel... ;)
az első legyen a novella, címe: Őrangyal. nem mondok semmit, h miről szól, mert végülis nincs isk onkrét története. nos, azt tudni kell rólam, hogy szinte egyik írásommal sem vagyok elégedett. úgyh sztem ez se lett jó, de azért közzéteszem...
Őrangyal
Állni a szikla szélén, és onnan tekinteni le a mélységbe ijesztő. Széttárt karokkal, kitéve a szél játékának, kitéve minden egyébnek, ami a mélybe taszíthat állni a mélység peremén; állni rendületlenül, ez ijesztő. Akár az élet. Pont oly veszélyes, pont oly hatalmas.
Én mégis ott álltam, lehunyt szemekkel, hogy egyé váljak a természettel. Érezni akartam arcomon sóhaját, érezni akartam érintéseit. Csak álltam, és próbáltam erős maradni. Próbáltam erőt gyűjteni, próbáltam átérezni egyszer végre más fájdalmát is.
Sikoltottam. Tisztán emlékszem, hangomtól azonban megrémültem. Ki kellett nyitnom a szemeim, muszáj volt. Felhők. Mindenhol bárányfelhők, a tiszta, kék égen. Néztem a felhőket, és mint aki most döbben rá, hogy még életben van, leengedtem a karjaim. Mély lélegzetet vettem, magamba szívtam a friss levegő illatát, a természet nyugodtságát. Nem háborog. Nem tiltakozik. És én? Én mit mondhatnék? Én, aki mindig mindennel elégedetlen volt, aki sosem érezte magát elég boldognak, aki sose találta a megfelelő pillanatot. A megfelelő pillanatot a nevetésre, a mosolyra. Az örömre.
Lenéztem a mélybe. Vonzott, úgy vonzott magához, a lenti zöld, a fák lombkoronája, az ijesztő távolság. A felderengő barna föld, egy-egy zöld mező. A színek… A színek pompája mindig is magával ragadott. Mindig is érdekelt, mindig is tetszett… Most minden zöld volt, vagy barna. Nyár.
A nap fénye minden beragyogott. Átölelt, ahogy anya öleli magához gyermekét. Simogatott, melegített. De a szívem fagyos maradt. Még ez a gyönyörű táj, még a szépség sem oldotta föl jégburkát. A könnyek végigcsorogtak az arcomon, és éreztem, hogy elgyengülök. Csak azt tudtam figyelni, hogy mennyi választ el a mélységtől. A lenti világtól…
Lassan leguggoltam, elrejtettem meztelen karjaim. Fázni kezdtem, és a magány érzése csak még jobban borzongatott. Csak néztem lefelé a szikláról, csak néztem, és közeledni láttam a földet. És már épp átadtam volna magam a könnyed, mindent megoldó zuhanásnak, mikor valaki visszarántott. A szemeibe néztem, ő volt az. Tudtam, rögtön, mikor megpillantottam. Barna haja a szemeibe lógott, ajkaival szavakat formált. De nem értettem őket, nem hallottam semmit sem. Csak őt láttam magam előtt, magas, délceg alakját, félhosszú barna haját, gesztenyebarna szemeit. És csak az ő érintését éreztem a karomon, csak az ő kellemes illatát éreztem. Éreztem, hogy elgyöngülök.
Hozzábújtam. Éreztem a tartózkodást testtartásán, de lassan föloldódott. És magához szorított. Bátorítón, kedvesen. Szívesen így maradtam volna, míg csak világ a világ, de nem lehetett. Elhúzódott, félénken, aggodalmasan. Mintha attól tartana, porcelánból vagyok, és bármelyik mozdulattal darabokra törhet. De nem hagyott ott, nem hagyott magamra. Megfogta a kezem és beljebb húzott a szakadék széléről, akár egy jóságos báty. Éreztem, hogy elgyöngülök… Nem bírtam szólni, pedig kérdezett. Lehajtottam a fejem, hogy elrejtsem kicsorduló könnyeim. Éreztem a szelet, éreztem a napot. És éreztem Őt magam mellett. Éreztem aggodalmát, éreztem a kíváncsiságot, éreztem a felőle áramló szeretetet. Végigsimított az arcomon, felemeltem a fejem.
- Ki vagy? – kérdeztem. Elmosolyodott. Fehér fogai kivillantak, hajába belekapott a szél. Tenyere puha és meleg volt, még közelebb bújtam hozzá. Erős karjaival ölelt magához, mintha már soha nem akarna elengedni.
- Az őrangyalod… - súgta a fülembe, és most már értettem a szavait. Lehunytam a szemem abban a boldog és biztos tudatban, hogy van aki szeret, és vigyáz rám. Sóhajtottam, mert éreztem, tudtam most jött el a mosoly pillanata. És már épp boldog lettem volna, mikor éles hang hasított a fülembe.
Felriadtam, és rá kellett ébrednem, hogy csak álmodtam. És ahogy minden jó, úgy az álom is véget ért. Azt viszont soha nem felejtettem el, hogy nem vagyok egyedül…
és most jöjjön a vers...
Miért?
Valami kínoz és nem hagy nyugodni,
Nem, nem akarok ébren maradni!
Fáj, kínoz az élet,
Nem ért senki, s félek…
Hova bújjak, meddig meneküljek?
Mikor találom meg a lelki békémet?
Miért nincs nyugalmam, s csönd?
Miért nem véd s fed el a föld?
Miért vágyok a sötétbe?
Miért vágyok másik életbe?
Miért kell, ha ettől úgy félek?
Miért kell, ez így nem élet…
Miért kínoz ez itt legbelül,
Miért van sötét, ha a nap is kiderül?
Miért sírok, ha mindenki nevet?
Miért szenvedek, ha mindenki szeret?
Miért nem elég, miért nincs már vége?
Miért fáj, ha fölnézek az égre?
Miért, csak ez jár a fejemben,
S a kés már ott a kezemben…
Nem vagyok elégedett, se boldog,
S nem értem, nem értem a dolgot…
Bár véget vethetnék ennek,
De nem tudom, hogyan tegyem meg…
Adjam fel, amit ajándékba kaptam?
Vagy bújjak el, éljek egymagamban?
Félek, mindenki megsebez,
S félek, senki sem szeret…
